ZENG A ZÉNEK

A metálosan csillogó, sportos BMW odakanyarodott az állomás elé. Jól öltözött srác pattant ki belőle ruganyosan, übertrendi napszemüvegben. Bemutatkoztunk és már rakta is be a bőröndömet a csomagtartóba…

ovisok

Unokatesóméknak búcsút intettem, beültem az autóba, ahol még két 28 éves helyes fiatalember ült… “Hát, Gyöngyi néni, megint neked a legjobb!” – állapítottam meg magamban, miközben hátradőltem a kényelmes ülésben és elmaradt mögöttünk a debreceni nagyállomás. De hogy is kerültem én ide az ifjak közé egy bömcibe?

Már jó pár éve én is BMV-vel járok, – Busz-Metró-Villamos, – ezért, ha hosszabb útra kell mennem, oszkározni szoktam.  Az oszkar.com-mal bárhová el lehet jutni az országban, és szerintem Európában is. Régen Telekocsi néven futott ez a rendszer, ahol a sofőrök felajánlják az üres helyeket az autójukban egy adott utazásra valamennyi térítés fejében. Környezet-, ember- és pénztárcabarát megoldás.Tudjátok, mi az új paradigmám: “Oszd meg a felesleged és uralkodj magadon!”

oszkarnet2Nos, megint egy jó élménnyel lettem gazdagabb, mert szuper volt a három fiúval együtt lenni! Semmi huncutkodásra ne gondoljunk itt! Egyszerűen beszélgettünk. A társkeresés lehetőségeivel és buktatóival kezdtük, aztán átvettük a drónokat, az ázsiai gyorséttermek speciális igényeit applikáció és házhoz-szállítás terén, volt szó táncról, arról, hogy milyen lehet egy izraeli esküvő, – egyikük éppen oda igyekezett, – és még sok minden másról… Egyszer csak megkérdeztem őket, hogy szoktak-e énekelni? Gyerekkorunkban mi mindig énekeltünk. Az énekkarban, a lakodalmakban, a kirándulásokon. És az autóban! Volt jó széles repertoárunk a nótáktól az úttörő dalokig.A legszebbek a kánonok voltak amit anyukámmal és tesómmal adtunk elő. A fiúk hímeztek és hámoztak…”Na, nem lesz ebből közös dalolás!” – állapítottam meg, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Maradtunk a szavaknál.

Elgondolkodtam. Bizony, ha mindenütt szól a tévé vagy a rádió, ha állandóan a fülünkben a szett, ha nincs egy csendes zug, ahol semmi nincs bekapcsolva, akkor nem sok tere van az éneklésnek. Pár nappal ezután a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában csengő gyerekhangra lettem figyelmes. Egy óvodás kisfiú lépegetett és énekelgetett magában. Az apuka láthatólag zavarban volt, ahogy nézte a gyereket, aki elfoglalta magát várakozás közben, és igen jól szórakozott. Valami vitézes, vidám nótát énekelt. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és beálltam volna mellé. De rendes felnőttként rohantam tovább.

Aztán vasárnap reggel az őszi napfényben heverésztem, egyszer csak egy kislány hangja szállt be az ablakon, éppen ott tartott, hogy “Virágom, vi-irá-ágom!”. Jaj, de örült a szívem, hogy újra éneket hallok! Tegnap pedig a fogorvosi váróban üldögéltem együtt egy nagymamával és a nyolc év körüli unokájával. Halkan dalolták sorban a nótákat. Megdicsértem őket, hogy milyen jó hallani, hogy valaki még énekel. A nagyi büszkén mondta, hogy 67 népdalt tud a kislány! Hát, hogy mind népdal volt-e, azt nem tudom – Arany János tanár urat innen is csókoltatom! – de hogy én is beszálltam a dudorászásba, azt bevallom.

Énekelni bárhol lehet. Főzés közben, a zuhany alatt, az utcán, a karaoké bárban, a tábortűznél… Még a buszon is. Egy másik nagymama egy másik unokával az ölében a 133-ason csitította a leánykát, hogy ne éneklejen, mert zavarja a többieket. Nem bírtam ki népnevelés nélkül. Mondtam nekik, hogy semmi baj nincs ezzel, az egyetemisták hagos-káromkodós beszélgetéséhez képest kimondottan üdítő. És nem csak ahhoz képest. Miért kellene mogorván hallgatni, ha lehet éppen dúdolgatni is?  A gyereknek van igaza! Érezzük jól magunkat! És adjunk ennek hangot! Ha másokkal együtt akarod élvezni a dal örömét, akkor ajánlom, hogy Tücsökszabira keress rá a neten. Ő így ír:

“Köszönet azoknak, akik eljárnak a Tücsökmantra Örömdalolásokra, és szívük kis ablakait kinyitva énekelnek velem. Azoknak, akik hallgatják a dalaimat, akár lemezen, akár személyes jelenlétükkel megtisztelve. Köszönet azoknak, akik meghívnak előadóként, és köszönet azoknak, akik velem együtt muzsikálnak. És köszönet annak a lánynak, aki feltette az i-re a pontot ezzel a mondatával: “Drága Szabi, hálás köszönet a dalaidért. Tavaly a szerelemről énekeltünk veled közösen itt, az Evernessen, a koncerteden. Eközben mellém ült egy fiú. Azóta is ő a párom, szeretjük egymást.” Ezért az egyetlen mondatért, és a csilingelő, együtt zengő énekhangokért, csillogó szemekért, szívből áradó mosolyokért megéri évekig tanulni, hangszereket vásárolni, dalokat írni, kiállni az emberek elé, és csak dalolni, és dalolni… <3″

Zengjen az ének!

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*