ETALON – azaz három igaz ember

A választások előtt néhány héttel gyakran azt érezem azt, hogy már minden a politikáról szól. Ki vagyunk borulva vagy lelkesedünk, elemzünk, agitálunk, vagy reményvesztetten, lemondóan legyintünk…

De, ahogyan Szepes Mária írta; “Ami nem örök, az nem igaz.” Vajon találunk-e valamit vagy valakit, ami/aki felette áll a hétköznapi civódásnak, ami/aki újra az arany középútra tudja terelni háborgó gondolatainkat és érzéseinket?

És most – bár nagyon nevettem rajta, – nem a csengőt jutalomfalatért nyomkodó sipkás cicapárosra gondolok! Nem is rajtuk kacagtam, mert nem támogatom, hogy hülyét csináljunk életünk hűséges társaiból néhány lájk kedvéért. Azt láttam meg, hogy a különböző pártállású, ellenkező oldali cikkeket megosztó facebook ismerőseim a macskás posztokban egyetértésre jutottak tudtukon kívül. Van közös halmaz!

Szerencsére, nem csak ez! Itt van nekünk a természet, éppen most a hóesés csodájával. A mindent elborító fehérség, a régen érzett mínuszok szintén visszaterelik figyelmünket az örökkévaló természet szépségére és hatalmára.

De jöjjenek Ők, akik miatt ma írni kezdtem ezt a bejegyzést! Tudom, hogy sokkal többen vannak, de én most három embert emelnék ki, akik olyan magas minőséget képviselnek, mind szakmájukban, mind emberségükben, hogy az felette áll a mindennek.

Elsőként Rúzsa Magdit említeném. Ma olvastam Giret Fruzsi – ő maga is hősnő, róla is írtam már: itt – cikkét a hétvégi koncertről, pontosabban koncertekről. Magdaléna Rúzsáról már a tehetségkutató első napjától lehetett érezni, hogy ő fogja megnyerni a versenyt. Egyszerűen etalon. Fruzsi ezt így fogalmazta meg a szombati élménye alapján:

Igen, Rúzsa Magdi jól énekel, és persze, jó dalokat, de vannak így még egy páran a világon, mégsem jutnak el oda, hogy több éven át dupla telt házas Arén-bulikat produkáljanak. Akkor mi lehet a titka? Egy egészen egyszerű dolog. A hitelesség. Tegnap este egy tökéletes 21. századi koncertet láttam egy 100%-ban önazonos előadótól és zenésztársaitól.

Ameddig a hitelességre ennyi ember kíváncsi, addig még van értelme zenélni. A kétszáz fős klubtól az Arénáig – mindegy, hogy hol, de van értelme. Ezt a felismerést köszönöm a tegnap esti buli valamennyi közreműködőjének, és persze első sorban az énekesnőnek, akinek kívánom, hogy még sokáig maradjon 100%-ban Rúzsa Magdi.

Itt olvashatod el Fruzsi cikkét teljes egészében.

A másik, akit szívembe zártam, az Tahi-Tóth László. Volt alkalmam az egyik utolsó szereplését látni, bár akkor sok mindenre gondoltam, – itt olvashatod el a blogbejegyzést 2017 januárjából, – csak arra nem, hogy már nem láthatom többé… A facebookon tűnt fel, hogy ezer ismerősöm közül hányan osztották meg a hírt, hogy nincs köztünk már. Minden rendű, rangú, nemű és korú ember megemlékezik a színművészről. Árad a szeretet felé. Megnéztem a vele készült utolsó interjúk egyikét, ahol azt mondja, korábban nem tudta, nem érezte, hogy ennyien és ennyire szeretik.

Nem volt hősszerelmes, sem bonviván, nem volt a bulvárlapok szereplője, nem vezetett műsort. Népszerű volt a kabaréjelenetei miatt, de ez mégsem nőtte túl, nem fedte el színházi és filmes munkáit. Gyönyörű hangja, dalai örökké a fülünkben fognak csengeni. De van, aki azt mondta nekem, hogy neki mindig a Kisherceg Rókája maradt…

Rá is igaz, ami Rúzsa Magdira. Hiteles volt mindig, önmaga maradt minden munkájában és emberként is. Ez az az érték, ami nem csillogott, nem villogott, most mégis érezhető, hogy milyen erőt képviselt, mit jelentett számunkra.

Végül Hofi Gézát említem meg. Már 15 éve nincs köztünk, de még most is sokszor elhangzik a mondat: “Mit szólna ehhez a Hofi?!” Vagy éppen azt mondjuk; még ma is igaz minden szava!

Látom magam előtt bakeliteket, a “Szabhatjuk”-ot, az “Akácos utat”…  Pedig nem is gyerekeknek való poénok voltak. Mégis, tesómmal rongyosra hallgattuk őket. Apukám kedvence volt a “Lazítani” című dal. De ő is mindent imádott Hofitól.

Vágó István ezt az interjút 1998-ban készítette, mikor Hofi Kossuth-díjat kapott. (Apukám ezt már nem érte meg, nem volt elég a lazítós nóta, hogy kikerülje az infarktust, itt hagyott minket 1996-ban. Nem volt elég a nevetés, hogy fölülírja az igazságtalanságot, amit látott, és ami vele történt. Most nincsenek túl messze egymástól a Farkasréten. Talán együtt nótáznak valahol az égben.)

Hofi Géza még velünk volt 2002-ig, de aztán az ő szíve is feladta. De lénye, lényege azóta is köztünk él. Napi szinten idézzük, és, – ha a lemezjátszók és a lemezek el is tűntek az évtizedek során, – az interneten megnézzük, meghallgatjuk a régi felvételeket. A videó alatti kommentekből látjuk, nem fakult az emléke:

Ahogy félmosollyal a száján megjegyzi szinte mentegetőzve hogy nem ,,pénz kérdése ” még én is megkönnyeztem. Nem szerette, ha előadás közben fényképezték. Zavarta… Volt, hogy harmadik kérésére se hagyta abba a fotós. Lement a színpadról, félbeszakadt az előadás. Nem is jött vissza. De a gázsit visszaküldte. Érezhető a hiánya a mai napig
Búcsúzóul újra Fruzsit idézném: “Ameddig a hitelességre ennyi ember kíváncsi, addig még van értelme zenélni. ” 
Legyen bár a mi “zenélésünk” az írás, a gyereknevelés, a politikusi pálya, az üzletkötés, a fodrászat, a rákkutatás, a kéményseprés… Nézzünk az etalonokra, és emeljük magunkat és a velünk kapcsolatba kerülőket felfelé, abba a magasságba, ahol már nem az emberi kétségekről, hanem az isteni adottságokról és azok kibontakoztatásáról szól minden. Nem hivalkodva, hanem szerényen, magától értetődően, ahogyan Rúzsa Magdi, Tahi-Tóth László és Hofi Géza mutatják nekünk. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mert az is.

 

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*